Ismert festő az SZTE ÁJTK alumnájából – interjú Hatvany Viktóriával

Hatvany Viktória elmondása szerint sosem tanult iskolarendszerben festeni. Tehetsége mégis megkérdőjelezhetetlen, ugyanis volt már kiállítása a Carrousel du Louvre-ban, Japánban és számtalan nemzetközileg ismert és elismert galériában is. Művészi érzéke az elmúlt években több, szerteágazó területen is kibontakozott: ő készítette a hungarikummá vált Hatvany Hollóházi porcelánkészletet, amellett pedig, hogy fest, ékszerek tervezésével és kivitelezésével is foglalkozik. Nemrégiben az SZTE Alma Mater mentorai közt köszöntötték, a fiatal tehetségek gondozása azonban nem számít új területnek az életében – az elmúlt évtizedekben ugyanis számos művésztelep, gyermek alkotótábor, festészeti kurzus létrehozása kötődött nevéhez.

- Festőként, hogyan sikerült a JATE Jogi Karán megszerzett tudást kamatoztatni az életedben, a hivatásodban?

- A karrieremben még ma is helye van annak a tudásnak, amelyet a JATE Jogi Karán elsajátítottam. Ha nem szereztem volna diplomát és, ha nem lenne mögöttem az ezáltal megszerzett tudás, akkor művészemberként közel sem tarthatnék most ott, ahol vagyok. Az Egyetem erős rálátást adott a világra – a jog, a marketing, a PR, a menedzsment, a gazdasági és pénzügyi ismeretek, mind-mind szükségesek voltak ahhoz, hogy fel tudjam építeni önmagam. És az élet tulajdonképpen erről szól, most még talán jobban, mint valaha.

- Hogyan emlékszel vissza az egyetemista évekre?

- Imádtam, életem leggyönyörűbb időszaka volt. Emlékszem, a gólyatábor ideje alatt megmártóztunk az összes szökőkútban, megszámoltuk a Belvárosi híd összes csavarját, és a férjemet is itt ismertem meg, a ’96-os táborban. Nagyon szépek voltak ezek az évek, egy igazi összetartó csapattal, és nagyon jó tanárokkal. A tanulás mellett rengeteget buliztunk, fiatalok, okosak, és szépek voltunk.

- Az erős kötődés ellenére az Egyetem elvégzése után, miért költöztetek el Szegedről?

- Szerettünk volna szerencsét próbálni a nagyvilágban, ezért Budapestre, majd Amerikába költöztünk. Ezek mind-mind kellettek ahhoz, hogy felnőjünk. Tudtuk, hogy az, hogy van egy diplománk, még nem jelenti azt, hogy fel vagyunk vértezve az életre. Ezt csak idővel éri el az ember.

- Egy idő után mégis visszaköltöztetek Szegedre.

- Igen, egészen pontosan két éve költöztünk vissza a családommal a budapesti agglomerációból a Tisza-parti városba. Ebben a döntésben nagy szerepet játszottak a gyerekek, akiknek így nem kell napi, egy-másfél órát közlekedéssel tölteniük azért, hogy eljussanak az iskolába, majd onnan haza. Emellett persze a szívünk is visszahúzott a városba, ahol egyetemista éveinket töltöttük a férjemmel.

- Mikor vált egyértelművé, hogy művészi pályára lépsz?

- Az egyetem befejezéséig ösztönösen éltem, nemigen gondolkoztam művészi karrierben, egyszerűen csak csináltam, amit szerettem. Szüleimtől tudom, hogy gyerekkoromban mindig festékes volt a kezem, és az is igaz, hogy amióta az eszemet tudom, rajzolok. 14 évesen azonban mégsem vettek fel a budapesti kisképzőbe. Hihetetlenül bántott akkor természetesen. Ennek ellenére hiszek abban, hogy egy pofonnak tűnő dolog, később csodálatos simogatássá válhat, sosem tudhatjuk előre, hogy mitől leszünk többek később - a mentoráltjaimnak is ezt tanítom. Esetemben ez a kudarc azért volt jó, mert volt időm kialakítani azt a hangot, amit azóta is képviselek. Sőt, még az idősebb festők is azt mondták, hogy nem a tehetségemnek szólt az elutasítás, inkább politikai és környezeti adottságokból fakadt.

- Milyen tanácsokat szoktál adni fiatal művészeknek, a mentoráltjaidnak?

- Jó pár száz művészemberrel találkoztam már életem során, ezért bátran kijelenthetem, hogy egész nagy rálátásom van erre a területre. Éppen ezért mindig az szokott lenni az első kérdésem a tanítványokhoz, hogy mennyire akarnak művészemberek lenni, mekkora az a motiváció, belső erő, ami bennük van? Ezen a területen ugyanis hihetetlenül nehéz „befutni”, és még ha sikerül is, semmi sem kiszámítható, főleg nem a jövedelem, az ugyanis biztos, hogy nem fix bevételekből fog állni. Ezt számításba kell venni. Emellett a befutáshoz kell egy nagy adag szerencse és hatalmas munkabírás. Ezért én csak akkor ajánlom azt, hogy az adott illető a pályán maradjon, ha máshol el sem tudja képzelni magát. Abban az esetben viszont, ha máshol is el tudja magát képzelni, akkor ne, vagy csak másodállásban maradjon a pályán. Ha művészembernek született valaki, akkor ez így, vagy úgy de megmutatkozik.

- Te el tudtad képzelni magad máshol?

- Nem, viszont engem az élet terelt a jogi diploma felé. Úgy, ahogy a szüleim aggódtak a művészlét miatt, - mint, ahogyan ezt bármelyik más szülő is teszi - én is szerettem volna, ha van egy kézzelfogható szakma a kezemben. Fontos, hogy legyen valami a kezünkben, ami biztos, ami a B terv lehet. A diploma megszerzése után egy ideig jogi területen dolgoztam, de azok a kötöttségek és elvárások, amelyekkel a munka világban szembesültem, az alapbeállítottságommal teljesen ellentétesek voltak. Ez ösztönzött arra, hogy elkezdjem megvalósítani az álmom.

- Mely pontok jelentették azt a bizonyos áttörést a pályádban?

- Sokan a Louvreot emlegetik áttörésként az életemben, de számomra nem ez volt a legnagyobb élmény, hanem az, amikor én magam elismertem azt, hogy jó döntés volt, hogy festő lettem. Ez pedig akkor történt meg, amikor a budapesti Opera Galéria felkért arra, hogy kivihessék a képeimet Japánba, egy állami kulturális programra. Ezután már tulajdonképpen sorra nyíltak meg az ajtók.

- Mi inspirál?

- Magamból merítek erőt, ihletet. Olyan nyelvezettel rendelkezem, amire tulajdonképpen bármit le tudok fordítani. Ez az én ábécém, ami alapján létrejönnek az alkotásaim. Annyi a mondanivalóm, hogy nekem éppen elég az, ami a fejemben van. Nincs példaképem, vagy olyan ember, akitől egyetlen vonást is elvennék. Az az övé.

- Mit tanácsolnál a fiatal tehetségeknek, a mai egyetemistáknak?

- Érdekes, hogy az ember miközben csinálja a dolgát egyszer csak észreveszi, hogy az összes egykori évfolyamtársa, ismerőse olyan pozíciókba került, amelyek idővel fontossá váltak. Huszonévesen még senki sem gondol ilyesmire, aztán egyszer csak ráeszmél, hogy bekövetkezett. Ezt csak azért emelem ki, mert szerintem nagyon fontos, hogy gondoljunk erre, - nem számítóan, hanem szeretettel, jósággal – ápoljuk, építsük a kapcsolatainkat. Érdemes komolyan venni az idősebbek azon mondatát is, hogy „mindent a maga idejében”. Talán nem is gondolná az ember, de, ha például valaki a karriertervezést ellébecolja, elbulizza az egyetemen olyan lépcsőfokról marad le, amely a későbbi szakmai életében hátrányt jelent, és ezt nagyon nehéz behozni, bármilyen furcsán is hangzik is. Nagyon fontos energiát fektetni abba, hogy minél jobban megismerjük önmagunkat, hogy ténylegesen milyen emberek is vagyunk, hogy tudjuk azt, hogy mit szeretünk és bírunk, és mit nem, hogy mik az erősségeink és azt is, hogy mik a gyengeségeink. Ezt nehéz tisztán látni, főleg fiatalon, de törekedni kell rá, hiszen ezáltal annyi pofontól, vakvágánytól lehet megmenekülni. Ráadásul az önismeret nagyon sokat segít a belső egyensúly, a lelki béke megtalálásában is. Szerintem ezek a legfontosabbak, hogy boldog, kiegyensúlyozott, békés és szerethető emberekké váljunk a magánéletben és a munka világában egyaránt. Ez garantálhatja azt is, hogy sikerre vigyük, amire születtünk.

Hatvany Viktóriát a Hónap Alma Mater Tagjának választották márciusban.

Pósa Tamara, Kósa Boglárka