Danubius Young Scientist Award elismerésben részesült az SZTE egykori hallgatója

– Hogyan jutott el a díj elnyeréséig?

– 2017-ben szereztem diplomát a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karon, jogász szakirányon. A tanulmányaim elvégzésének ideje alatt megcsináltam egy kétéves amerikai jogi szakértői képzést a Toledói Egyetemen, majd fél évet Washingtonban töltöttem szakmai gyakorlaton. A következő tanévben a Szegedi Ítélőtábla mentoráltja voltam, Dr. Harangozó Attila mellett, majd a Halász Ügyvédi Irodában lettem gyakornok.

Az Erasmus programnak köszönhetően ezt követően a németországi Bonn városban töltöttem egy szemesztert, majd a bécsi Kancelláriai Hivatalnál vállaltam szakmai gyakorlatot. Ezután ugyancsak az Erasmus programnak köszönhetően a franciaországi Lyoni Egyetemen töltöttem egy szemesztert, ami után - és a szegedi államvizsgák előtt - Magyarország Állandó Képviseleténél dolgoztam az UNESCO és az OECD mellett, Párizsban. A szegedi diplomám megszerzésétét követően egy évet LL.M-képzés keretében ismét Párizsban töltöttem, a Panthéon-Assas Egyetemen. Erre a képzésre olyan jogászok nyerhetnek felvételt, akik már rendelkeznek más országban megszerzett jogi diplomával, de a francia jogrendszerrel is szeretnének közelebbről megismerkedni. (A tanév sikeres teljesítése után a hallgatók jogosultak a „Master of Law” vagy a „Legum Magister” cím használatára, amit LL.M-ként rövidítenek.) Ezt követően a párizsi versenyjogi intézetnél voltam szakmai gyakorlaton. Azon a nyáron házasodtunk össze a férjemmel is, akivel a Lyoni Egyetemen töltött idő alatt ismerkedtem meg, és ezt követően két évig távkapcsolatban éltünk.

Majd időközben a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán egyéni felkészülő PhD-kutató lettem, és egy párizsi, magyar-francia ügyvédi irodában voltam jogi asszisztens, Léh Tibornál. A következő évben megszületett a kislányunk, Elise, így a koronavírus-járvány miatt bevezetett lezárások időszaka nagyon hamar elrepült vele. 2020-ban egy törvénymódosítás miatt azonban francia egyetemre kellett váltanom, ahol nappali tagozatra nyertem felvételt, egy francia miniszteri ösztöndíj megnyerésének köszönhetően. Így kerültem a Burgundiai Egyetemre. (Az ösztöndíjat annak köszönhettem, hogy az egyéni kutatásom ideje alatt több mint 14 angol nyelvű tudományos értekezést publikáltam, amerikai és európai szaklapokban egyaránt.) A doktori disszertációm, és egyben kutatásom fő témája olyan szerződések elemzése, fejlesztése, amelyek innovatív gyógyszeres terápiák kereskedelmét bonyolítják le. Ezek a gyógyszerek a világ legdrágább gyógyszerei, éppen ezért hiába vannak a piacon, a betegek és az államok nem tudják megfizetni őket. A cél az, hogy olyan szerződéseket sikerüljön megalkotni, amelyek gyorsabban és olcsóbban juttatják el a génterápiát a laboratóriumból a pácienshez. Ehhez azonban európai szintű összefogásra és együttműködésre lenne szükség, hogy a tagállamok ne egyénileg kössék meg a szerződéseket a gyógyszergyártócégekkel, ahol minden részlet titkos.

– Mi motiválta arra, hogy ezzel a témával foglalkozzon?

– Felkeltette a figyelmemet 2019-ben a világ (jelenleg) legdrágább gyógyszere, a 2 millió euróba kerülő Zolgensma. Ekkor született meg a kislányom, így szülőként mélyen érintett a tehetetlenség tudata - ha a gyermekem genetikai betegségben szenvedne, hiába lenne ellene terápia, nem tudnám kifizetni. Mivel a szegedi Radnóti Miklós Kísérleti Gimnáziumban biokémia tagozatos voltam, az egészségügy és a mikrobiológia ezen területe nem áll távol az érdeklődési körömtől. Így beleástam magam az innovatív gyógyszerek szabályozásába és kiderült, nem vagyok egyedül ezzel jogaszkent Franciaországban. Kapcsolatba is léptem az ebben jártas egyetemi tanárokkal, akikkel azóta is együttműködünk. A motivációm továbbra is kitart, hiszen nagyon nemes célnak tartom az olyan betegek gyógyításában való közreműködést - még ha nagyon közvetve is -, akik teljesen a véletlen folytán szenvednek súlyos betegségben. Nem szabadna, hogy az életbenmaradás ennyire pénz kérdése legyen.

– Hogyan fogadta a díj elnyerését? Mivel járt az elismerés?

– Meglepődtem, hiszen a többi pályázó háttere, és a zsűri értékelési szempontjai is ismeretlenek. Az elismerés a pénzjutalmon túl (1350 euró) egy észak-olaszországi kutatóúttal is jár az Európai Bizottság jóvoltából. Azok, akik odaítélik ezt a díjat, mindig a kutató egész eddigi életútját és publikációit veszik figyelembe a részesítéskor. Az elismeréssel viszont a jelenlegi kutatást akarják támogatni, hogy minél jobb eredményt érhessen el vele az adott kutató.

– Ha jól tudom, ebben a kutatásban nagyon sok terület érintett.

– Az innovatív gyógyszerek (angolul hivatalosan: Advance Therapy Medicinal Products = ATMPs.) nagyon újnak számítanak, az elmúlt 20 évben kezdték el őket kifejleszteni. Legnagyobb részük gén-, és sejtterápiás kezelésre alkalmas, amiből összesen nincs tíz szer a piacon. A következő években azonban ezeknek a száma az ötszörösére fog nőni, ugyanis már több gyógyszer is a klinikai vizsgálatok utolsó fázisában van. Éppen ezért már most fel kell készülni ezek tagállami és uniós szintű szabályozására és adásvételére. Mikrobiológusok, gyógyszerészek, kémikusok és orvosok már több évtizede dolgoznak azon, hogy miként lehetne a genetikai betegségeket, és a rákot gyógyítani. A jó hír az, hogy egyre több embert sikerül megmenteni. Például a leukémia bizonyos típusai sejtterápiával már gyógyíthatók. Ahhoz viszont, hogy ez a növekvő tendencia megmaradjon, a gyógyszergyártócégeknek bevételre van szükségük, hogy finanszírozni tudják a tovabbi kutatásaikat, és a képzett munkaerőt. A szomorú tény azonban az, hogy egy ritka betegség gyógyítására kifejlesztett terápia sosem fogja behozni a kutatásokba és fejlesztésekbe fektetett pénzt - még akkor sem, ha 2 millió euróba kerül. A túl kicsi vevőkör magas árat generál, viszont nem szabad odáig eljutnunk, hogy ne legyen cél az ilyen típusú terápiák kifejlesztése azért, mert nem tudnák eladni a laboratóriumok. Tehát ez egy nagyon kényes és többoldalú történet, ami korántsem fekete vagy fehér, és emiatt nehéz meghúzni a határokat is.

Jelenleg én is részt veszek két, az Európai Unió által finanszírozott projektben, amelyek az országok közötti információcserét szorgalmazzák. Ennek köszönhetően utazhattam el októberben a Gén-, és Sejtterápia Világkongresszusára, Skóciába, ahová három poszterrel is készültem – az egyiket a bizottság különdíjjal jutalmazta. Felemelő volt látni, hogy kétezer tudós azon dolgozik, hogy miként mentsenek életeket.

– Egyértelmű volt, hogy a férjével Párizsban kezdenek közös életet?

– Felvetődött a kérdés, hogy Budapest vagy Párizs, de ezen a kettőn kivül más városban nem gondolkodtunk. Mindenképp valamelyikünk családjához szerettünk volna közel lenni. Az utóbbi nyert, mert Pascal már előrébb járt a karrierjében, én pedig akkori egyetemi hallgatóként könnyebben alkamazkodtam.

– Mennyire volt nehéz előbb magyarról angolra, majd angolról francia nyelvre váltani?

– Az idegen nyelv mindig is az életem része volt. Az általános iskolát a szegedi Madách Imre Magyar-Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola, angol tagozatos osztályába fejeztem. A gimnáziumi évek alatt tettem le az alapjait az angol és német felsőfokú nyelvvizsgáknak, így a franciát már relative könnyebben sikerült elsajátítatnom. Pascallal eleinte angolul beszéltünk, majd másfél év után váltottunk át franciára, amikor az LL.M-képzést kezdtem. Napi szinten a legtöbbet a francia nyelvet használom, viszont a gyerekeimmel kizárólag magyarul beszélek. Országváltás szempontjából nincs szerencsém a jogi pályával, ennek a szakmának a nyelv a fő eszköze, így a felsőfokú francia nyelvvizsgámon túl, egy átlagos franciánál jobban kell a közeljövőben mívelnem a nyelvet ahhoz, hogy szerződések kötésében tudjak közreműködni. Ám az angolt sem szabad elhanyagolnom, mert mindenképpen nemzetközi szinten tervezem a munkakörömet.

– Milyen célok állnak még Ön előtt?

– A PhD megszerzése után, a párizsi Ügyvédi Kamara tagjaként szeretnék dolgozni, a lehetőségekhez mérten, a kutatási területemen maradva. Májusban született meg a kisfiam, így most a komolyabb sportkihívások, és a nagyobb utazások egy időre háttérbe szorulnak. Egyelőre próbáljuk megtalálni az új ritmust, immár négyen a családban, mindezt összehangolva a doktori kutatás utolsó évével.

Pósa Tamara

Fotó: Bobkó Anna