Szomora Zsolt búcsúbeszéde Nagy Ferenc gyászszertartásán

- Évfolyamdolgozati témát szeretnék választani.

- Mi a téma?

- A közvetett tettesség.

- Konzulenst választott már?

- Még nem. Szeretném kérni, hogy javasoljon valakit – egyszerűen nem volt bátorságom azt mondani Neked, hogy Téged szeretnélek konzulensnek. Ott ültél Juditka székében a tanszéki titkárságon, nekem meg remegett a lábam.

- Tud németül?

- Igen.

- Akkor magamra írom.

Hát, magára írt. Akkor legmerészebb álmaimban sem mertem volna azt gondolni, hogy ezzel a szikár mondattal két évtizedre magadra írsz. Persze, a mából visszatekintve, fájóan kevésnek tűnik már ez a két évtized. Tanárom, mesterem voltál. Sosem tegeződtünk, professzorságom után sem, ahogy számos, azóta elismert szaktekintéllyé vált tanítványoddal sem tegeződtél. De őszintén szólva, mi sem volt ennél természetesebb, nem is tudtunk volna tegezni. Most viszont nem tudok magázva Rólad, Hozzád szólni. Tudom, ezt elnézed nekem. Igazából nem nagyon kellett gondolkodnom, mit és hogyan mondjak, hogyan búcsúzzam most Tőled a szegedi jogi kar, a Bűnügyi Tudományok Intézete, szeretett kollégáim és a széles büntetőjogászi, jogászi szakma nevében. Tolultak a fejemben az emlékek, a benyomások, az élmények. A hála. És a hatásod. Ha ezt a szót most tipográfiailag akarnám elhelyezni, akkor nagybetűkkel, középre ritkítva írnám: A HATÁSOD. Személyes hangvétellel búcsúzom, nem fogom az életrajzod ismertetni. Aki ma itt van, hogy elkísérjen utolsó utadra, pontosan tudja, mit értél el. Ezért én inkább arra emlékeznék vissza, hogy hatottál rám, ránk, hogy hatottál a tanítványaidra, kollégáidra.

Már akkor legendás professzor voltál, amikor ezredforduló előtt négy hónappal először ültem be az általános részi előadásodra. Már akkor fogalom volt a neved a hallgatók és az egész szakma körében, teltházakkal ment az előadásod, még április végén is. Hallgatóid egy része nem igazán értette, vagy éppen furcsának találta azt a vehemenciát és hevületet, ahogy olykor szakmai kérdésekről, problémákról beszéltél. Akinek volt egy kis sütnivalója, az persze pontosan tudta, érezte, hogy olyan felelősséget és elhivatottságot érzel a szakma iránt, amit kevesen. Ki nem állhattad a stupiditást, a szakmaiatlanságot, minden lehetőséget megragadva felszólaltál a mérhetetlenül kártékony büntetőjogi populizmus ellen. Sosem felejtem el, amikor ötödéven bejöttél a záróvizsgaszemináriumra és éppen valamilyen frissen kihirdetett kazuisztikus förmedvényt kezdtél el ostorozni. Mellettem ülő cimborám – a régi-új találkozást kifejező összetévesztethetetlen mosollyal az arcán – felsóhajtott: „Hogy hiányzott!”.

A szakmai elveid sziklaszilárdak, megingathatatlanok voltak. Mi, a tanítványaid, hálásak vagyunk azért, hogy ezt a szakmai légkört természetesként, magától értetődőként szívhattuk magunkba. Sosem törekedtél népszerűsége vagy gyors sikerekre. Az alaposság, a szakmai alázat és a csupa nagybetűvel írt HUMANIZMUS voltak vezérlőcsillagaid. Ezt sugároztad ki magadból. Mindenkire hatással voltál. Sokezer fiatalt tanítottál, egész pályádat a tanításnak és a kutatásnak szentelted. Halálhíredre megmozdult a szakmai közösség, olyan kollégák, volt évfolyamtársak is megkerestek, akikkel akár évek óta sem beszéltünk. Kérdeztek, érdeklődtek, nem akarták elhinni. Még olyan évfolyamtársam is írt, akinek annak idején kerekperec megmondtad, hogy ne menjen a büntetőjog közelébe. Ma már más területen vezető, megértette, hogy igazad volt. Egy fiatal ügyész kollégánk pedig kiposztolta a tankönyved fotóját, és ezt írta fölébe: „Máig és ezután is”.

A szegedi büntetőjogi iskolában Heller Erik, Schultheisz Emil és Tokaji Géza szellemi hagyatékát szívhattuk magunkba, és mindnyájan, akik ma az iskola tagjai vagyunk, a Te szárnyaid alatt nevelkedtünk. Iskolateremtő mestertanár voltál. Papírod van róla. Épp Te vagy az, akinek e kitüntető címnél kifejezőbbet kitalálni sem lehetne. Iskola lettünk, iskola vagyunk a szó több értelmében is. Tanítványaid többsége az Alma Materben, a szegedi jogi karon dolgozik, de az iskola a vezetésed alatt szélesebb körben is kisugárzott: tanítványaid kutatnak és tanítanak az Országos Kriminológiai Intézetben, az ELTE-n, a Közszolgálati Egyetemen, a Tudományos Akadémia Jogtudományi Intézetében vagy éppen a Bécsi Egyetemen. Iskolát hoztál létre abban az értelemben is, ahogy a tanszéki munka számunkra iskola volt. Tudatos elved volt, hogy a tanszékre került fiataloknak végig kellett tanítaniuk tárgyakat: általános részt, különös részt, majd eljárásjogot. Valaki belekóstolt még a végrehajtási jogba, én épp egy kicsit a kriminológiába. Ha kipróbáltuk magunkat a diszciplína széles spektrumán, utána engedted csak, hogy ne csak a kutatásban, de a tanításban is specializálódjunk.

Iskolateremtő voltál abban az értelemben is, hogy a tanítványaid tanítványai Téged is mesterüknek tekintettek. A tanszék legifjabb generációjának már nem Te voltál a Doktorvatere, de magától értetődő volt, hogy bejártak Hozzád beszélgetni, konzultálni. És egy-egy alkalommal akár ők is egy órát eltöltöttek a szobádban. Nem hívtad őket, nem küldtük őket, egyszerűen így volt természetes. Az iskoládban az egyetemi hallgatótól a professzorokig dolgozunk együtt. Az iskola iránti elkötelezettségedet mi sem fejezte ki jobban, hogy bár már leköszöntél a tanszékvezetésről, sőt már emeritus professor voltál, de jöttél velünk a külföldi szemináriumokra, ahol együtt volt a tanszék, és velünk voltak a hallgatók is. Gießenben, Isztambulban. Utoljára Konstanzban. Emlékszel? Egy évvel ezelőtt a Bodeni tó partján koccintottunk vörösborral. Német kollégáidat mindig különösen nagyra becsülted. Emlékszem néhány vacsorára, amelyet a tiszteletükre adtál, és ahol feleséged, Anna, mosolygós szeretettel vette körül a vendégeket. Katinka alig pár éves kislány volt még. Halálhíred hallatán német professzor kollégáid nekrológot írtak Rólad, amelyet azzal zárnak, hogy a német-magyar büntetőjogi párbeszédben az egyik legjelentősebb hang némult el a haláloddal.

Fájó távoztod körülményei tökéletesen szimbolizálják azt, amit számodra az iskola jelentett: már beteg voltál és kezelésekre jártál, de még mindig tanítottál. Márciusban még órákat tartottál a szakmodulos hallgatóknak, egészen addig, amíg a vírushelyzet miatt be nem zárt az egyetem. Téged a tanításban még a betegséged sem tudott megakadályozni.

Többször is láttalak elérzékenyülni, ezek egészen különleges pillanatok voltak. Sosem a fájdalomtól hatódtál meg: a szépség, a zsenialitás és a fantasztikus szakmai teljesítmény csaltak könnyet a szemedbe. Rajongtál az olasz reneszánszért, ha Michelangelóról vagy Raffaellóról beszéltél, csillogott a szemed. Vagy amikor arról meséltél, ahogy a Bartók-házban Latinovits Zoltánt hallgattad ifjúkorodban. Utoljára akkor láthattunk a könnyeiddel küszködni, amikor a tavalyi konstanzi szeminárium zárásaként tartott beszédedben szeretett vendéglátó kolléganőnk végtelen lelkesedését és áldozatos munkáját dicsérted. Akkor még Te sem tudtad, hogy beteg vagy.

Most, hogy a földi lét határait átlépted, már Te döntheted el, hogy Feuerbachhal, Franz von Liszttel vagy éppen Finkey Ferenccel szeretnél beszélgetni. De az is lehet, hogy ha leveted magadról az életfogytig tartó szabadságvesztés vagy büntetési elméletek bűnből, vérből, könnyből, sárból, rögvalóságból gyúrt dilemmáit, akkor majd inkább Rafaellóval fogsz diskurálni. Mi pedig, tanítványaid, kollégáid valahogy megpróbáljuk majd megszokni a gondolatot, hogy nem kopogtathatunk be többé a tanszéki szobád résnyire nyitva hagyott ajtaján. Megpróbáljuk megszokni. Megbarátkozni nem tudunk vele.